Az endianitás kifejezés nem a számítástechnikából, hanem az irodalomból szármatik. Jonathan Swift 1726-ban írta meg a Gulliver utazásai című regényét, melyben főhőse, Gulliver különös világokba látogat el. 
Az egyik ilyen országban az emberek két csoportra szakadtak – és egy egészen banális dolog miatt évtizedek óta háborúztak

• az egyik a Big-Endian,

• a másik a Little-Endian formátumot tartotta logikusabbnak. Egy 1980-as esszében, Danny Cohen Swift regényét idézve használta először az edianness szót a számítógépes világban – és ez a név azóta is megmaradt. 

Ebben a világban a számokat úgy tárolják, ahogy mi olvassuk: a nagyobb érték kerül előre, a kisebb pedig utána. Tehát ha a szám 4A3B2C1D, akkor az így néz ki a memóriában. Ez az elrendezés logikus és tiszta. A legtöbb hálózati szabvány (például az IP-címek kezelése) ezt a rendszert használja. 

A Little Endian gépek másképp gondolkoznak. Miért kezdenék a naggyal, ha a kicsi is elég? Ők a legkisebb helyiértékkel kezdik a tárolást, tehát a 4A3B2C1D szám fordítva kerül a memóriába

Ez kicsit olyan, mintha a számokat visszafelé írnád a füzetbe – de a gép számára ez hatékonyabb lehet. Miért? 
Mert ha például csak a szám alsó bájtját akarja olvasni, nem kell végigböngésznie az egészet – elég az első cím. Az Intel processzorok ezt a Little-Endian módszert használják, ezért hívják sokan egyszerűen Intel formátumnak. Ha nem kötik ki külön, akkor ezt a formátumot értjük alapértelmezetten. 

A számítógépek nemcsak magukban dolgoznak: adatokat küldenek egymásnak hálózaton keresztül.
Ahhoz, hogy ezt jól értsék egymás között, mindenki ugyanabban a sorrendben kell, hogy kezelje a bájtokat.

A hálózatok Big-Endian sorrendet használnak — ez az úgynevezett „network byte order”.
Ezért ha a te géped Little-Endian (például az Intel vagy AMD processzoros számítógépek ilyenek),
akkor amikor adatot küldesz vagy fogadsz, a gépnek előtte át kell fordítania a bájtok sorrendjét.

Képzeld el, mintha két ember levelezne, de egyikük mindig balról jobbra ír, a másik jobbról balra — ha nem egyeznek meg, a mondatok értelmetlenné válnak.

A hálózatban a htonl() és ntohl() (vagyis host to network és network to host) függvények végzik ezt az „átfordítást”, hogy a címzettek mindig jól értsék a küldött adatokat.

Fájlformátumok és „adatnyelvek”

Amikor egy fájlban adatokat tárolunk, a gépnek tudnia kell, milyen sorrendben kerültek a bájtok bele.
Ezért a legtöbb fájltípusnak van egy apró jelzése, ami megmondja: „én bizony Big vagy Little Endian vagyok”.

Például:

• a BMP és WAV fájlok többnyire Little-Endian sorrendűek (mint a Windows-gépek),

• a PNG képek és a hálózati csomagok viszont Big-Endian-ként működnek,

• a TIFF fájlok pedig trükkösek: a fájl elején két betű (II vagy MM) mutatja meg, melyik sorrendet használják.

Így, ha a programod tudja, mit olvas, nem fogja „fejjel lefelé” értelmezni az adatokat.

Szövegkódolás – amikor a betűk sem egyformák

A számítógépben a betűk is számokká alakulnak.
Az UTF-16 és UTF-32 kódolások több bájtot használnak egy karakterhez, és itt is számít a sorrend.
Hogy ne keveredjen össze a rendszer, minden ilyen fájl elején ott van egy apró jelzés, a BOM (Byte Order Mark):

• FF FE → a fájl Little-Endian,

• FE FF → a fájl Big-Endian.

Az UTF-8 már modernebb, ott a sorrend mindig ugyanaz, ezért nincs is szükség ilyen jelzésre.

Ha magyarul azt mondod, hogy háromszáz-huszonnégy, akkor „nagy az elején” módon gondolkodsz.
De ha németül mondod, az vierundzwanzig (szó szerint „négy és húsz”) – tehát „kicsi az elején”!
Látszik, hogy a nyelvek is más sorrendet szeretnek — pont, mint a processzorok.